jeges-varga

irodalom, film, színház és magánügyek

Bemutatkozás

Amit látok, amit hallok, amit tapasztalok, erről szólok. Könyveket olvasok, filmeket nézek, színházba járok, véleményemet írom le, mondom el. Nem akarok önjelölt kritikus lenni, vagy annak tűnni. Legyen ez valami ilyesmi: élménynapló.

Hozzászólások
  • jeges-varga: Kedves Balázs! A Fritsch Pincében igazán közvetlen vendéglátásban részesülhet a látogató. Szerintem is. A borai nem kiemelkedőek, de találhatunk kedvünkre valót ott. Mindamellett egyetértünk abban, hogy nem a legnagyobbak érdemlik a legnagyobb figyelmet. Én például több kisebb pincészettel is megismerkedtem az elmúlt években. Ha nem is jutottam el hozzájuk, legalább egy-egy palackkal megkóstoltam munkájuk gyümölcsét. Felsorolni most nem akarom őket, de azt tanácsolom, próbálkozz még a kisebb pincészeteknél. Kincsre találhatsz.
    (2012-11-13 10:34:05)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • Márton Balázs: Pár éve én is jártam a villányi pincesoron és nekem is a Fritsch fivérek pincészete nyerte el a legnagyobb tetszésem, vendégszerető fogadtatás és finom borok (semmi Gere vagy Boch féle puccosság, amivel nincs bajom, csak nem én nem ezt igényelem). A cabernet franc barrique-juk volt a favorit nálam! További sok sikert nekik!!!
    (2012-10-29 22:08:46)
    Látogatóban a Fritsch Pincében
  • jeges-varga: Most ismerkedem vele. Azért egyet szögezzünk le alig húsz éves hölgyről beszélünk. Nyilván ehhez mérten van birtokában annak a tapasztalathalmaznak, amiből a líra megszülethet. Egyébként nekem tetszik ez a vers. Érződik rajta, hogy fiatal nő írta, de jó hangulatot fog meg. Persze vannak "nagyobb számok" is a kortárs líra palettáján egészen biztosan.
    Ha jól tudom az első kötet megjelenése a Petri György-díjjal együtt járt neki. Hogy ennek odaítélésében mennyi szerepet játszott az, hogy édesapja Kemény István, jó kérdés. Szerintem figyelemre érdemes ifjú költő ő. Azt viszont nem tudom, hogy túlzott-e a tehetségéhez képest a figyelem vagy nem. De egy elsőkötetes szerintem ma megérdemli, hogy sokat beszéljenek róla. Elvégre így válhat csak ismertté.
    (2012-03-12 22:26:13)
    Kemény Lili
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
vers

Oravecz Imre: A teremtés fokozatai

 

Elhallgat a lágyságokban a cuppogás,

megszólal a keménységekben a zengés,

 

véget ér a zártságokban a zsugorodás,

elkezdődik a nyitottságokban a tágulás,

 

elfogy a ritkulásokban a nyugvás,

megnő a sűrűségekben a mozgás,

 

megszakad a szögletekben a hegyesség,

elterjed a hajlatokban a gömbölyűség,

 

elapad a szűkületekben a torlódás,

megerősödik a bővültekben az áramlás,

 

megáll a gyűrődésekben a ráncosodás,

megindul az egyenletességekben a kisimulás,

 

megakad a mélységekben a süllyedés,

kiszabadul a magasságokban az emelkedés,

 

megtorpan a közelségekben a maradás,

nekilendül a távolságokban a haladás,

 

csökken a dermedésekben a hidegség,

megsokszorozódik a hevületekben a melegség,

 

elhal a törekvésekben a zűrzavar,

megszületik az alakulásokban a rend.

Buchsteiner: Nordost / Katona József Színház; rendező: Forgács Péter

Vidám zene szól a színházteremben. A közönség érkezik, cseverészik, helyet foglal. A felgördülő függöny mögött, a színpadon vörös posztós székek. Füzér Anni színpadképe a nézőteret tükrözi vissza és fordítva: a zsöllye maga a színtér. A székek támláján összevissza lógó táskák. Pisszenéstelen csend, villódzó megvilágítás – három nőalak a sorok között.

Ahogy egymásra tekint néző és színész, ugyanazt látja. Színházban vagyunk, színházban vannak. Egyértelmű a szándék: a lehető legközelebb hozni a nézőt az előadás témájához. Lebontják a falakat a játszók és a befogadók között. Már a színpad látványa is rátelepszik a nézőre, szinte torkon ragadja.

Lássuk tehát, miről is van szó. 2002. október 23-án bombákkal felszerelt csecsen terroristák megszállják a moszkvai Dubrovka Színházat, és több száz embert túszul ejtenek. Azon az estén a Két kapitány című Kaverin-művet nagy sikerű musicallé feldolgozó Nordostot adják.

A túszejtők az orosz csapatok azonnali és végleges kivonulását követelik Csecsenföldről. Az orosz kormány terroristákkal nem tárgyal. A színlelt alkudozás természetesen nem vezet eredményre. Senki sem lehet biztos abban, hogy a csecsenek valóban felrobbantják-e az egész épületet. A több mint két napig elhúzódó túszdrámát az orosz kormány speciális osztaga dilettáns módon oldotta meg: kétes összetételű altatógázt juttatott a színház épületébe. A mentés zűrzavarában a mintegy negyven fogva tartón kívül százharminc ártatlan civil is az életét vesztette, haláluk körülményeit máig nem tisztázták.

A német színész és drámaíró, Torsten Buchsteiner színpadra dolgozta át a tragikus kimenetelű eseményeket. Az orosz musicallel azonos című színpadi dokumentumjátékában három özvegyasszony meséli el élményeit, Török Tamara tolmácsolásában.

A budapesti Katona József Színház előadásában pontosan megszerkesztették a három nő térbeli elhelyezését. A nézőtér felől nézve jobbra a csecsen terroristát alakító Pálmai Anna szinte összegömbölyödik, ahogy maga alá húzza lábait. Bár a nézőtérhez legközelebb helyezkedik el, mégis ő látszik a legtávolibbnak. Zura férje életét orosz golyó oltotta ki, többi hozzátartozóját is a háborúban vesztette el. Beállt a függetlenségükért harcoló szeparatisták közé, akik öngyilkos merénylővé képezték ki. Most Moszkvában készül megbosszulni szerettei halálát.

Elvakult, a gyűlölet, a harag árad belőle. A felszínen megmutatott kegyetlenség mögül egy megtört lélek zárkózottsága bukkan elő. Reményvesztettségét nemcsak testtartása írja le jól, de a haját eltakaró kapucni is, ami egyben a muzulmán nők viseletére, a csadorra utal. Bunkeréből csak néha merészkedik elő, közben parázs hévvel darálja el monológját. Sűrű szomorúság veszi körül. A kezdeti önpusztító megszállottság a túszszedés hosszú órái alatt átalakul: a végére az életet már többre becsüli az üdvözítő halálnál. Pálmai Anna jó ütemben, fokozatosan csöndesíti el Zurát.

A széksor ellentétes pólusán ül Fullajtár Andrea Tamarája. A Rigából származó orvosnő egy moszkvai kórházban dolgozik. Orosz férje a csecsen frontról tért vissza, képtelen volt feldolgozni háborús élményeit, főbe lőtte magát. Az asszonynak van jegye az előadásra, de az ügyelet fontosabb. A kórházban döbben rá, hogy édesanyja és a kislánya a tudta nélkül elment a színházba. Tamara szemtanúja volt a férje halálának, most meg végig kell néznie, hogy a lánya egy aláaknázott épületbe van bezárva.

Ültében is örökösen mocorog. Hol az öngyújtójával babrál, hol szenvedélyesen a levegőbe bokszol. Forr benne a tehetetlenség miatt érzett düh, láthatóan harcot vív önmagával. Máskor meg visszafogottan beszél maga elé távolról sem boldog házasságáról, aztán a szükségleteit enyhíteni próbáló férfiakról, akiket folyton az elhunyt hitves emlékével mér össze. Fullajtár Andrea remekül robbantja ki figurájából a szenvedélyes érzelmeket, és tökéletes ritmusban veszi újra fel az egykedvűség maszkját.

Sorokkal fölöttük, a háromszög csúcsán ül Olga. Kétgyermekes családanya, hétköznapi vágyakkal, kisszerű élettel. A Bodnár Erika által megformált orosz nő az egyetlen a három közül, akinek nincsenek közvetlen tapasztalatai a háborúról, de a férje révén neki is van véleménye a csecsenekről, az oroszokról, meg a mindent mozgató gyűlöletről.

Kedélyesen mesél gyerekeiről, a férjéről, meg arról, hogy hónapok alatt kuporgatta össze a színházjegyek árát. A Nordost előadását látni ugyanis ünnepi, emlékezetes alkalom Moszkvában. Az alapvetően békés természetű, középkorú asszonyból a szorult helyzetben bátor anya és feleség válik. Ha kell, szembeszegül a fegyveresekkel is, sebesülten meg azt mérlegeli: tényleg örüljön-e annak, hogy élve kijutott az épületből, miközben a kisebbik lánya meg a férje élete nincs biztonságban? Megkapó Bodnár Erika melegsége és józansága, ami még a legnagyobb szörnyűségben is elkíséri.

A színészek szinte sosem mozdulnak meg. Tehetetlenségükben babrálnak valamivel. Indulataik, érzelmeik késztetik mozgásra őket. Mintha egy dokumentumfilmben szerepelnének. Emlékeiket idézik, a monológok mégis a jelenben szólalnak meg. Együtt látjuk őket, de mintha mind különböző időben és más térben léteznének. Nem egymásnak mesélnek, hanem kifelé szólnak, hozzánk. Tekintetük csak egy-egy kiemelt pillanatban találkozik, s beszélnek a másikhoz. A történetmesélés lineáris, az eseményeket szigorú időrendben tudjuk meg.

Amit nem látunk megelevenedni a színpadon, a színészi játékból rakjuk össze. Az előadás rafináltan bírja rá a nézőt, hogy fejben kell lejátszania a történéseket. A Nordost ettől olyan, mint egy jó regény, amelynek filmes adaptációját még nem láthattad. Forgács Péter rendezése alázattal navigálja az előadást, a színészeire bízza, hogy Buchsteiner szövegét színházzá formálják.

A három színésznő a hang, mimika, gesztus, mozdulat, tekintet játékát építi az amúgy is nagyon erős szövegre. Jellemfejlődésük megrázóan hiteles, komoly ívet ír le. Az előadás elején megfogalmazódott kétség, hogy lehetséges-e megdermedt színpadon érdekfeszítő színházat csinálni, teljesen szertefoszlik. Török Tamara dramaturg feszesre húzza a ritmust, jól bánik a feszültséggel. Egyetlen pillanatnyi üresjárat sincs az előadásban. Lélegzetvisszafojtva, feszülő izmokkal csak a három színésznőt tudjuk figyelni.

...

A teljes cikk, a Közöd van hozzá az olvassbele.com oldalán olvasható.

Camus: A pestis - Hegedűs D. Géza előadásában; rendező: Dömötör András

A monodráma nagyon nehéz műfaj. A játszó egyedül igazolja a mű létjogosultságát. Csak ő részesül a sikerben, de övé a kudarc is. Amikor Hegedűs D. Géza egy egész város népét jelenít meg a Camus regényéből készült átdolgozásban, minden egyes előadás sokszoros teher.

Francis Huster készítette a színpadi átiratot A pestisből. Camus-nek az algériai Oranban megtapasztalt súlyos tífuszjárvány adta az ihletet, hogy egy pestisjárvány ürügyén fogja vallatóra karaktereit a helytállásról, a szélsőséges helyzetben döntésre kényszerülő ember lehetőségeiről. Hegedűsé az egész történet, az egész színpad. Megformálja a főszereplő Rieux doktort és a történet számos epizodistáját: a Párizsból érkező újságírót, Raymond Rambert, a készülő regénye első mondatán görcsölő városházi hivatalnokot, Joseph Grand-t, a jezsuita Paneloux atyát, a kétes előéletű Cottard-t, és a korábbi eszméiért vezeklő Jean Tarrou-t is. Narrátorként bemutatja a jelenetek helyszínét, a benne részt vevő szereplőket. Dialógusokat, vallomásokat, viselkedésformákat, világnézeteket vetít a néző elé – több szólamban.

A játéktér szinte üres, körben fekete függöny szegélyezi. Semmi nem vonja el a néző figyelmét. Hegedűs D. Géza a mozdulatlan csöndbe lép be, hogy tárgyilagosan tájékoztasson a járvány kitöréséről. Látszólag semmi segítsége nincs, ám egy cselló „személyében” nagyszerű társat kap.

Az indítás végtelenül puritán. Hegedűs szinte egy helyben áll, ha mozdul is, alig tesz pár lépést. Márkos Albert, a csellóművész – egyben az előadás zeneszerzője – alig szólaltatja meg hangszerét, éppen csak aláfestésként, a színpadi fény is állandó. Ahogy azonban belemerülünk a cselekménybe, egyre több effekt lép működésbe. Márkos virtuóz hangzatokkal, zajokkal egészíti ki az emberi hangot. Kopogtatja, recsegteti a gordonkát, néhol még a párbeszédekbe is beleszól vonóhangjaival.

A történet során a fények is megmozdulnak. Bevilágítják az egész színpadot, még a nézőteret is beterítik egyszer. Máskor egészen elhalványulnak, sötétséggel takarva a játéktér nagy részét. Amikor a cselekmény felpörög, a színész is gyorsul. Folyamatosan rója a köröket, s csak sorolja egyre a haláleseteket, tehetetlenül bolyong az ostromállapottól szenvedő városban.

Dömötör András rendező hirtelen nézőpontváltásokkal érzékelteti a beszélő személyének változását. Hegedűs D. Géza zökkenőmentesen építi fel az előadás szerkezetét, Márkos Albert pedig szigorú fegyelemmel, mély alázattal követi minden rezdülését. Ez az elbeszélési technika mindkettőjüktől komoly koncentrációt követel. A színpadi változatot készítő Francis Huster, továbbá a színész, a muzsikus – és persze a rendező – összjátéka révén a monodráma valódi többszereplős történetként elevenedik meg.

A regény elképzelt pestisjárványa a mű születésekor (1947) az egész európai kultúrát megfertőző nácizmus analógiája volt. A járvány elleni harc sziszifuszi, mégis újra meg újra folytatandó. A színpadi változat Camus létfilozófiáját mai viszonyokra vetíti. Azt vizsgálja, hogy kiélezett helyzetben miként mutatkozik meg az ember igazi minősége.

A modern ember szereti a biztonság illúzióját. Felhalmoz egy csomó eszközt, hogy megkönnyítse az életét, de közben megfeledkezik az őt körülvevő világról, a megteremtett rendről. Arról sem akar tudomást venni, hogy a halál szerves része az életének. A pestis elterjedésének hatására a békésnek hitt közösség az őrület határáig jut el. Majd mikor már mindenki beletörődne kilátástalan sorsába, észrevétlenül bekúszik a remény melege. A vihar elvonult, mámor váltja fel a kétségbeesést. De a pestis sosem tűnik el, figyelmeztet a történet, s mikor nem várnánk, előbújik a bútorok mélyéről, a hálószobák rejtekéből, s „elküldi patkányait, hogy egy boldog városban leljék halálukat”

A pestis jelentkezhet cunami formájában, alakot ölthet egy betegségben vagy egy közönséges felmondólevélben is. Gyűlölhetjük a kórokozót, megpróbálhatjuk kiirtani, de minden csapás: figyelmeztetés.

...

A teljes cikk, az Egy regény margójára az olvassbele.com oldalán olvasható.

Tasnádi István: Paravarieté - ZSKN

Mi jár annak a kuratóriumi tagnak, aki nem támogatja az alternatív társulati performanszt? Nem mérhető rá nagyobb büntetés annál, mint hogy végig kell néznie az egyetlen tollvonással halálra ítélt művészeti produkciót.

Az utoljára érkező „néző”, a rettegett grémium (NKA) tagja, azaz a kilencből az egy. Az első sorok valamelyikében kinéz magának egy szimpatikusnak tűnő helyet, ám miközben tapintatos óvatossággal firtatni igyekszik ülőhelyének jogosságát, emberrablás áldozata lesz. A közönség épp hogy elhelyezkedik a nézőtéren, a színre lopakodó színészek hangos kiáltással rávetik magukat célpontjukra. Tudatosul bennünk: bizony elkezdődött az előadás.

A rablóbanda nekiszegezi a kérdést a hatalom emberének: a pályázatra felterjesztett produkciójuk miért nem kapott egy árva petákot sem az igényelt négymillió forintból? Mert nem tetszett neki, mert szar volt, azért. Az amatőr művészek szerint ez természetesen nem elfogadható indok. Úgy vélik, a könyörtelen hivatalnok meglopta őket. Számoljuk hát meg mennyivel is tartozik nekik? Négymillió osztva kilenccel, az annyi, mint négyszáznegyvennégyezer-négyszáznegyvenöt (persze kerekítve) forint. Ja, hogy van készpénzfelvételi napi limit a férfi bankkártyáján? Lássuk csak: akkor kilenc és fél, azaz tíznapi senyvedés vár rá az alkalmi alkotók fogságban. Persze mindez csak vicc, nem kell ám a színészeknek holmi erőszakkal kikunyerált alamizsna. Jöhet az igazi revans: induljon az előadás! És nézzük meg mi is.

A kerettörténet önmagában azért merész ötlet, mert az alkotók az amúgy roppant aktuális geggel (a független színházi produkciókra mostanában rájár a rúd: csökkentett költségvetési támogatás és a POSzT versenyprogramjába sem kaptak meghívót) egyben meg is méretik magukat. Ha az előadásuk tetszik a közönségnek, akkor valóban igazságtalanul járt el a kuratórium, ha azonban befogadóra nem találnak, jogos döntés született.

A produkciót öt színész játssza, egyikük a kurátor, mint ismert, kényszer-vendégszereplő. Rendhagyót kabarét, varietét adnak elő, tehát táncolva, zenélve, szavalva szórakoztatnak. Ha kell, a díszleteket maguk mozgatják – márpedig kell, mivel nem áll rendelkezésre modern színpadtechnika. Látszatra mind amatőrök, apa, anya és két fiúgyermek családi vállalkozása. És hát az alkalomszerűen beugró szereplő, a szerető sem nevezhető profi színjátszónak. Ám a valóságban igenis tehetséges színészeket látunk, akik azt játsszák, hogy színházat csinálnak. Házilag gyártottat.

Súgnak a másiknak, ha az elfelejti a szöveget, ha nem találja a kellékeket. Ha elsőre nem sikerül nekik egy jelenet, újrakezdeni sem átallanak. Kommentálják, elemzik egymás szereplését: ez most jó volt, ez meg egy kicsit sok. Rászólnak a másikra, ha az nem veszi észre hibáját. Lehetne ez az előadásmód nagyon erőltetett és felettébb kínos is, de bájos az a közvetlenség és egyszerűség, ahogyan ez a folyamatosan önreflektáló burleszk működik. Egyből érthető, hogy a színpadi bénázás, a bakiparádé csupán mímelt, önbeteljesítő karikatúra.

Csákányi Eszter parádés a bús-vidám Szabóné Hajagos Bettina szerepében. Nőimitátort (!) játszik, aki hűen a szerepéhez, meggyőzően tud sírni, nevetni, csábítani. Ha szükséges, hisztizik, beléd köt, sőt: pszichopatává válik. Gyereket szül és gondoz. Ételt ad férjének, elviseli mindazt, amit egy átlagos háziasszonynak tűrnie kell. Vágyaiban azonban az újrakezdés igénye bujkál. Legyen, mondjuk, X faktor, de elég neki az is, ha talál magának egy unalmas férfit, aki békén hagyja, ám néha az ágyba viszi. Teljesen mindegy. Csak kapjon még egy esélyt.

Ha Bettina a nőiséget szimulálja, a nyeszlett erőművész, Zoroaszter Leó a tipizált családfő. Iszik, mint a kefekötő, gyepálja a feleségét. Ha kell, erőszakkal szerez érvényt házastársi jogainak. A Felhőfi Kiss László által formált figura azonban leginkább az egyes életképek közötti üresjáratokban kierőszakolt szerepléseivel tűnik ki. Hiába ég a fiai feje, az önkívületi állapotában szavaló, túlzottan szerénynek mutatkozó fűzfapoéta elcseszett kínrímeiből születő költeményeken jókat derül a közönség (Fúrni szoktam néha hobbiból, Vasárnap szoktam lemosni). Erre mondjuk: annyira szar, hogy szinte már jó.

Az egyik fiú, Szemenyei János tehetsége a hangképzés. Az előadás jelentős részében a színpad szélén kezeli az előadás zenei aláfestését. Hol szintetizátora segítségével, hol pedig énekhangjával kreálja az effektet. Ez utóbbiba belefér az operabasszus és a kiszámíthatatlan artikulációjú gügyögés is. A másik fiú, Katona László igazi színpadi ezermester. Az este során játszik narrátort, komikust, fűszoknyás négert, fontoskodó orvost, a hatóság lekezelő napszámosát és buzgó gitáros-énekest. De legelőször is nagyhangú konferanszié, a botcsinálta társulat szócsöve, aki hol áradozik, hol meg sokat fáradozik. Túlzott komolysággal magyarázza bele a néző hasába a legnagyobb hülyeségeket is. Játéka végig a szellemesség és a bóvli határán egyensúlyoz, de a határvonalat sosem lép át.

Hegyi Norbert játssza az ellenszenves kurátort, de legemlékezetesebb alakítását a kissé kimért Buflakár Béla bőrébe bújva nyújtja. Cigarettázva, ráérősen és körülményesen elmondott magánszáma, az önnön unalmasságát és jelentéktelenségét alátámasztó nagy ívű beszéd igazán szellemes, és az előadás egyik legjobb pillanatai közé tartozik. De feldíszített karácsonyfaként is vicces, és kivívja az egész közönség tetszését, amikor a Bettinával összehozott randiján, leküzdve merevségét váratlanul táncra perdül.

A színpad elnyűtt szövetdarabbal körülfüggönyözött paravántér, amelyet mindössze egy összeeszkábált asztal és néhány, darabjaira hulló szék egészít ki. A jelmezeket talán egy ócskás kínálatából válogatták össze. A hülye is láthatja, hogy alacsony költségvetésű az ügy. Az ötletszínházhoz járul az elektronikus gitár és a szintetizátor által életre hívott egyszerű dallamvilág, mely kíséri, magyarázza, támogatja az egyes jelenteket. A látvány tényleg hitvány, a show azért – ha elsőre fura is – valahogyan működik.

Az előadás cselekménye nagyon esetleges, töredékekből, jelentek sorozatából áll össze. A csalódott művészi indulatból született kerettörténet jórészt csak gegként működik. Bár a végén újra találkozunk a hivatalnokkal, nincs teljesen végigjátszva az, miért is áll be végül a tapsrendbe, miért is fakad dalra a színészekkel. Meggyőzték a látottak? Merjünk nagyot álmodni.

A közpénzekből nem finanszírozott produkció maga a középszerűség krónikája. A játszók szerint az egyhangú mindennapok csak akkor válhatnak élhetővé, ha cirkuszi mutatványt csinálunk belőlük. Ennek érdekében elhangzik jó néhány előre beígért, szakállas poén, üres párbeszéd, banális fordulat. Tasnádi István a cirkusz sikere érdekében emlékezetes figurákat teremt, akiknek szánalmas életét meghökkentő, nevetséges, abszurd pillanatfelvételekben meséli el.

...

A teljes cikk, a Nem nyert az olvassbele.com oldalán olvasható.

Tasnádi István: A fajok eredete (R.: Dömötör Tamás) - ZSKN

Micsoda őrült ötlet filmet forgatni a broiler csirkéknek! A magát producernek valló István mégis hajlandó komoly pénzösszeget áldozni arra, hogy Zoltánnak az emberi evolúcióról szóló forgatókönyvéből film szülessen. A rendező korábbi, a 18 perc húsz másodperces (!), munkája volt ugyanis az egyedüli mozgókép, amely békét teremtett az egy ketrecbe zárt szárnyas közösség tagjai között. (Tarr Bélára egyenesen bevadultak!)

Egy szerzői filmes ne foglalkozzon a befogadói közeg minőségével, az ő feladata az alkotás, a producer törődik a nézőszám maximalizálással. Ugyan nem mondható mindennapinak, ha egy film elsősorban a kétlábú házi kedvenceknek készül, végeredményben azonban mindenki jól jár. Az alkotó megvalósíthatja álmait, ráadásul művét százezrek nézik meg. A tyúkok megnyugodhatnak, így a csirkefarm gondozója, Sándor is örülhet, mert a gazdálkodó által rábízott állatállományt hatékonyabban tudja nevelni. Van ebben némi logika. „Csináljuk hát meg!”

A célközönség érdeklődésének felkeltéséhez először is kell a filmben egy csirke. Lehetőleg valódi. Ha azonban a szárnyas fegyelmezetlen a forgatás során, szarik a rendezői utasításokra, akkor egy csirkeruhát öltött ember is eljátszhatja a szerepet. De ha még egy valamirevaló előadóművészt sem lehet előkeríteni, csak egy kényszeredetten lelkes producer elérhető, végleg elszakad a művészben a cérna. És akkor összedől a világraszóló vállalkozás, rászakad hőseinkre a banki hitel, megindul az individuális lejtmenet.

Szóval ezért látjuk az előadás elején egymás mellett heverni egy pince mélyén vagy egy aluljáróban szétszórt matracokon a börtönviselt, egykori büfésből lett csirkefarmi ultragondozót, a Duna tévé éjszakai műsorsávjában vetített, láthatatlan művek készítőjeként jegyzett filmrendezőt és az önbizalommal kellően felvértezett, de igen gyanús múltú üzletembert.

Ami azonban az egyéni sorsban a végpontnak mutatkozik, az egész emberiség története szempontjából a kiindulás. A Tasnádi István (és a színészek) szövegéből született „pszeudo-darwinista komédia”, A fajok eredete a három hajléktalan férfi reggeli rituáléit állítja mulatságos párhuzamba az egyedfejlődés fontos váltásaival. Ezzel mintegy egyenlőségjelet tesz az emberi faj felemelkedése és szellemi hanyatlása között. A jeleneteket az ismert tévés műsorvezető, Galambos Péter („Galamb”) ironikus kísérőszövege magyarázza.

Íme tehát az ember, aki az utca mocskából emelkedik ki, harákolva öntudatra ébred, használni kezdi, amit maga körül talál, fokozatosan megtanul artikuláltan kommunikálni, majd kialakul benne a kizárólagos birtoklás igénye. Végül annak is szemtanúi lehetünk, hogy három közül az egyik megeszi a maga készítette tükörtojást reggelire, a maradékot a második kitunkolja, az utolsó pedig belenyugvóan konstatálja, hogy ezúttal sem ő az egyenlők között az első. Kaja helyett viszont rábízzák a motyó jó részének cipelését. Nesze nekünk társadalmi szerveződés.

Dömötör Tamás rendezése nem a darwini evolúcióelméletet állítja pellengérre. Görbe tükrében inkább a »teremtett világ kontra fejlődő és változó világ« vitát látjuk megvalósulni. Az univerzális kerettörténetbe ágyazza a sikertelen filmforgatás cselekményét, melynek legviccesebb pillanata az ember és a vadtyúk egymásra találásának bemutatása.

...

A teljes cikk, a Mozit a csirkéknek! az olvassbele.com oldalán olvasható.